novellák, prózák, írások

Szemtelenül nézik a túlpartot,
de szemükben kegyetlen reménykedés ül.
Az út túl sokáig tartott.
Néha a kék ég, néha a víz volt felül.

Megérkezni egy békés földre, több, mint egyszerű remény,
mert örök sorsuk a bizonytalanság.
A fedélzeten az összes gyerek elszenderül.

Felettük a felnőttek jövője lehet kemény,
a régi hazában ezt sokan megmondták.

Hosszú volt az út, és nehéz volt a búcsú,
útlevél nélkül, ostobán hányódni a tengeren át.
Ekkora vizen túl vajon ki lát?


Győr, 2013.10.29.

(Először tettem fel ide a versem, mielőtt máshol publikáltam volna.)

Szemtelenül nézik a túlpartot,
de szemükben kegyetlen reménykedés ül.
Az út túl sokáig tartott.
Néha a kék ég, néha a víz volt felül.

Megérkezni egy békés földre, több, mint egyszerű remény,
mert örök sorsuk a bizonytalanság.
A fedélzeten az összes gyerek elszenderül.

Felettük a felnőttek jövője lehet kemény,
a régi hazában ezt sokan megmondták.

Hosszú volt az út, és nehéz volt a búcsú,
útlevél nélkül, ostobán hányódni a tengeren át.
Ekkora vizen túl vajon ki lát?


Győr, 2013.10.29.

1956 október 23-a van. Az én kedves párom 25-ik születésnapja. Vagy fél órája állok már sorba 3 éves kislányommal, 1956a bolt előtt. Születésnapi tortát szeretnék sütni. Tojás kell, liszt. Szorosan fogom, a lányom kezét Mellettünk tankok dübörögnek, fiatal egyetemisták, fegyverrel a vállukon futnak el mellettünk. Mintha háború lenne. Vásárlás után, szinte futva tesszük meg hazafelé az utat. Férjem a Postán dolgozik, napok óta, nagyon bizonytalan, mire ér haza.
De ma van a születésnapja, a kedvenc tortáját készítjük el, mi ketten. Recseg a rádió, csak zenét hallani, meg zavaró, sokkoló híreket. Kicsi lányom felajánlja, majd ő énekel inkább. Nagy igyekezettel segít a tortakészítésben, még a nyelvecskéje is kint van, Apának készítjük a meglepetés tortát.
Kint már sötét van, még a ház is belerázkódik, ahogyan dübörögnek a tankok a macskaköveken. Lövések hallatszanak. Kislányom össze is rezzen. Megkérdezi, mikor jön haza Apa? Közben nagy zajjal veri a tojáshabot, hangosan kezd el énekelni, ne hallja a kinti, ijesztő zajokat
Nem szabadna ilyen élményeket átélnie egy kisgyereknek. Én még emlékszem, milyen borzasztó volt kislányként, rettegni a háborúban. Szorosan átölelem őt..
Elkészült a torta, tojáshabból rajta a díszítés és a 25-ös szám.
A pici lány egyre álmosabb. Le is fektetem. Egyre idegesebb vagyok, hol van már a férjem?
Befogom a fülem, ne halljam a lövéseket. De a tankok miatt így is remeg az egész ház.
Végre, végre, fordul a kulcs a zárban. Itt van hát az ünnepelt
De miért van bekötve a homloka? Megrémülök, de ő megnyugtat. Az egyik egyetemista fiú, aki fegyverrel állt a Posta előtt megsérült. Levitték a pincébe, ahol az Elsősegély hely volt Ahogy mentek lefelé a lépcsőn, elment az áram és ő beverte a fejét a falba. Ezért van kötés a fején.
Észreveszi a tortát, felderül az arca. Átölel, megpörget. Úgy fal, hogy fehér tojáshab bajsza lesz. Jót nevetek rajta, mondom is neki, milyen jól megy a fehér bajusz a kötése színéhez
Nincs is bajszom, tiltakozik. De igen, van. Meg is nézi a tükörben, megígéri, bajuszt fog növeszteni. Na és mi lesz a paprikás krumplival, azt ki eszi meg? Ő ugyan nem, mosolyog hamiskásan.
Kint dúlnak a harcok, de mi itt bent örülünk egymásnak, viccelődünk. Ez olyan jó érzés.
Aztán elmesélem neki, van még egy ajándékom is. Voltam orvosnál, lesz kistestvére a lányunknak. Ezt már sírva mondom el Neki is bepárásodik a szeme, ettől a hírtől Szorosan öleljük egymást. Most úgy érzem, legyenek csak harcok, mi vagyunk az erősebbek. Mi négyen, Anya, Apa, a pici leány és itt van már az új kis jövevény is a pocakomban.
1956. október 23-án egy család legyőzte a Forradalmat, a szeretet erejével.

Nem is tudom hol kezdjem, de az lesz a legegyszerűbb, hogy teljesen elejéről mesélek nektek egy kis történetet. Nem másról szól csak egy kis bárányról, ki barátokat keresett maga körül.
Megszületett egy esős nyári napon, olyan édes volt, hogy mindenki csudájára járt körülötte a nyájban. Anyukája éppen nevén gondolkodott amikor hirtelen a nyáj vezérkosa megszólalt:
-Legyen a neve, Berci.
Édesanyjára nézett, s ki szépen beletörődött a nyáj vezérkos elhatározásába.
Teltek múltak az napok szépen csöndesen napokból hetek, hetekből hónapok, s hónapokból évek kerekedtek.
Berci gondolt egyet magában, mivel önfejűségével s makacsságával legmesszemenöleg kitűnt a többi bárány között. Elhatározta, hogy barátot keres s addig megy amíg nem talál egy igaz barátot. Alkalmas időre várt, hogy gondolatát tetté kovácsolja. Megvárta amíg mindenki pihenni tér, s éj leple alatt elszökjön a többi társától.
Vándorolt vándorolt egy kis erdő szélére érve megállt pihenni, mert a gyaloglástól elfáradt.
Berci éppen igazak álmát szövögette, mint ahogy a pók hálóját szövi, s arra járt egy kis aranyos sündisznó. Odabújt a kis süni Berci mellé, mivel ő is nagyon elfáradt s egy kis pihenésre vágyott.
E éjszakán a hold erős fénnyel világított reájuk. Mindketten oly mélyen álomban szenderültek, hogy nem is vettek egymásról tudomást mindaddig amíg fel nem ébredtek.
Miután felébredtek mindketten meghökkentő pillantást tettek egymás felé s csodálkozva vették szemügyre egymást, hogy vajon miféle szerzet lehet a másik.
Berci hangosan megszólalt:
-Hogy kerülsz ide? Miféle szerzet vagy?
Hirtelen egyre több kérdés jutott eszembe s már végén nem is tudta mely kérdéseket tegye fel a süninek aki szintén meghökkentő tekintettel válaszolt a kis báránynak:
-Ne haragudj rám kérlek, az éjjel sokat gyalogoltam mivel a szüleimet gonosz vadállatok ették meg s úgy rejtőztem el a sűrű levelek alatt, hogy engem ne egyenek meg. Engem Petinek hívnak s sündisznó vagyok, de mások Sünpetinek ismernek.
Erre ezt hallván Bercinek kicsordult a könny a szeméből s elhatározta megkérdezi lehetnek e barátok.
-Sünpeti leszel a barátom? -kérdezte Berci.
-Természetesen hiszen nekem sincs senkim sem, szüleim se, barátaim se. -válaszolta Sünpeti.
Szóba elegyettek egymással oly mélyen, mintha már születésük óta ismernék egymást.
Sok történet meséltek egymásnak magukról szüleikről társaikról.
Beszélgetés közepette Bercinek honvágya támadt oly mértékben, hogy gyorsan futni kezdett.
-Ne haragudj de haza kell mennem, mert elszöktem otthonról mivel nem barátkozott velem senki. Sünpeti gyere velem s megismerheted a szüleimet s társaimat. -mondta Berci sietve körbe-körbe szaladozva Sünpeti körül.
-Rendben van Berci barátom elmegyek veled szíves örömest ha befogadtok engem. -válaszolta Sünpei.
Sünpeti Berci hátára mászott és gyorsan elindultak Berci nyájához. Hamar oda is értek a nyájhoz, mivel időközben a nyáj elindult Berci keresésére. Félúton találkoztak is egymással. Berci édesanyja megörült, hogy ismét láthatja bárányát.
-Bercikém merre jártál, hova tüntél, miért szöktél el a biztonságot nyújtó nyáj közül? -kérdezte Berci mamája könnyes szemekkel.
-Ne haragudj anya, de senki nem barátkozott velem a többiek közül így elmentem barátot keresni. S látod találtam is egy barátot, Sünpetinek hívják s elveszítette a családját gonosz vadállatok ették meg. -válaszolta Berci halk bocsánatkérő szavakkal.
Mivel a nyáj megbocsájtott Bercinek így Sünpetit is befogadták maguk közé. Habár Sünpeti érezte nem közülök való, hálásan mindig mindent megköszönt udvariasan. Teltek múltak a napok, hetek tavaszból nyár következett, majd nyárból ősz s jött a hideg kegyetlen zord tél.
Közelben réges-régen farkasfalka tanyázott, mindig szemükből sunyi tekintet sugárzott. Alkalmas időre várt a falka, hogy egy példányt elragadva bendőjüket jól megrakhassa.
Farkasvezér egyik holdvilágos éjjelen elérkezettnek látta az időt, hogy a nyájból egy egyedet elragadjon. Elindult hát vadászni a falka, de egy hibát elkövetettek sajna nem számoltak Sünpetire. Bercit nézték ki maguknak de Sünpeti hamar közbetoppant.
-Gyorsan menjetek el innen mert tüskéimet mind az orrotokba szúrom s lesz nektek akkor nemulass! -kiálltott fel Sünpeti.
Oly erős támaszt adott a nyáj Sünpetinek, hogy még saját magán is meglepődött, milyen bátor szavak hagyták el száját.
-Ne félj Peti, megvédünk! -hangzott a háttérből a nyáj erős hangja.
Mind egymás mellé álltak, s így megfutamodásra kényszerítette a nyáj a falkát. Majd a falka gyorsan megfordult s oly messzire rohantak, hogy a nyáj többé sosem látta.
-Látod kisfiam -szólt Berci anyukája- ilyen a mi nagycsaládunk, ne félj mi mindig melletted állunk.
-Látom anya -válaszolt Berci s utána Petire nézett s ezt mondta- ilyen a barátság, megvédjük egymást.
Ezután a nyáj Petit jobban befogadták éltek s élnek még talán világ a világ.
Vége

Boldogság a hatványon

Azt hihetnék, hogy sötét van, pedig nekem minden világos itt. Nem tudom hogy ébren vagyok, vagy épp alszom, avagy a kettő közti kellemes narkózis állapotában vagyok-e..igazából fogalmam sincs hogy kerültem ide épp ahol most vagyok.
Be vagyok zárva, vagy ez maga a szabadság? Az biztos, hogy biztonságban vagyok..az érzéseim nem csalnak, bárki, vagy bármilyen erő tart itt, tudom hogy szeret és vigyáz rám..érzem!
Olyvá tűnhet nincs semmim, semmit nem tudok felmutatni, csak úgy elvagyok, úszom az árral.
Fura érzés a lebegés...vagy valami hasonló könnyed egyszerű érzet nekem a létezés.
Csend van körülöttem, ugyanakkor hatalmas nyüzsgés folyik itt..szomjas kéne legyek lehet, vagy éhes, de nem vagyok az.
Nincs mellettem senki, de érzem hogy van itt valaki mégis, hogy hol nem tudom, de meg fogom találni egyszer.
Van egy szál, egy érzelmi szál ami zsigereimig hatol és egységben tart avval ki itt tart engem.
Különös érés az is, hogy nincs állandóság, mintha változnának a dolgok, és együtt tudok élni a változásokkal, mi több..én is változom..sőt vagyok.
Ciklikusságot fedezek fel az életemben..azt hiszem feltaláltam az időt..és a teret is, mert lábaimmal igyekszem teret nyerni.
Talán mégis csak fogságban vagyok..nem tudom.
Ki lehet az aki itt tart és nem mutatja meg magát? Vajon van egyáltalán..hinnem kéne benne..avagy tudnom hogy létezik?
Nem felel senki.
Ha van olyan, hogy édes fogság, hát vállalom. Ha be vagyok itt skatulyázva az sem érdekel, mert semmi más nem érdekel csak az érzés...és amit én érzek azt szavakkal nehéz körülírni.
Olyan mintha nem csak bent lennék, hanem mindenütt egyszerre ha akarok, olyan... mintha nem csak egyedül lennék, hanem egységben mindennel, olyan... mintha valami bizsergető fény simogatná szüntelen arcom, és olyan mintha sós örömkönnyek tengerének felszínén lebegnék, ahol tudván tudom, hogy soha nem húzhat le a mélység.
Azt hiszem feltaláltam a boldogságot......
Hiányozni kéne valaminek? Nem..nem hiányzik semmim..mindenem meg van.
Pssszt..valami a szokásos mámorító morajon kívül most bensőmig hatol, mintha valami lágy hullám érne partot simogatva engem, és ezek a hullámok megpendítenek valahol két szálat és fogékonyan érzékelem minden rezdülésük e szálaknak.
Hang formálódik...hol magas, hol mély, hol vidám, hol érzéki, mint a szeszély, és szívdobbanás ad hozzá ütemet.
Ha eddig boldog voltam, akkor ez boldogság a köbön....dal..dalol nekem..most már nem csak hiszek benne..tudom hogy Ő van!!!
Kezeimhez ér valami..bizsergető..ez valami energiaközvetítő dolog lehet..tele van hatalmas energiákkal érzem.
Miért vagyok ennyire nyugodt?..Tulajdonképpen nem is ismerek más lelkiállapotot, természetes valahogy, hogy ez vesz körül..a mennyei nyugalom.
Orommal majdhogynem elérem a térdem ha mocorgok, jobb ha meghúzom magam, már alig férek, és az a hang....elhallgatott. Miért nem dalol? Mi ez a türelmetlen érzés ami megjelent bennem, talán el kell innen mennem? Szabad leszek, vagy csak eztán rab?
Miért sír a hang, miért rándulnak görcsbe tagjaim, miért lett kedvem hirtelen lázadni és itt hagyni ezt az egészet?
Gát..mit nekem szabott az ég, de az ég szerelmére miért? Energiakötelékemen át egy utolsó nagy áramlatot veszek és minden erőmmel a gátnak feszülök. Lágy dobbanásokból dübörgésre váltanak a pitvarok és kamarák, pompálódik gyorsan az élet az ereken át és egyszer csak a nagy nyomásra megnyílt a gát...nyugalom viszlát.
Zuhatagban találom magam, mi valami más halmazba sodor, homályképek villannak nem is értem hogyan, valami nyíláson pedig a levegő belém rohan..rohan..rohan, aztán kifelé belőlem ...hangosan....hangosan.
Ordítok, és mint lehullott gyümölcs úgy érzem magam..a kötelékem elvágták..energiaszálam csonkítva görcsöli hasam..
Hol vagyok? Mi ez a vibráló pislákolás? A mennyei fény a hunyorgó szemeimben halványul, ahogyan lámpák izzanak a mennyezeten át.
Nehéz a fejem... elejtem önmagam, az itteni létnek valamiért súlya van...
Elhagyott ..Ő akiben hittem, sőt tudva tudtam létezését, most nincs többé..a magány körbe ölel, hiába adnak kézről kézre, mint egy félholtat, Téged nyugtató szívdobbanás a varázslat méhében...semmi sem pótolhat.
De a hang mi dalolt, most tisztábban cseng bárminél, egyre közelebbről érzem, hogy dallama hozzám ér, szívéhez húz, újra nekem dobban , simogat, és valamikkel cuppant dalos ajkain át, keblei völgyei közt alapítom meg az új élet szép honát. Itt érzem jól magam, el kellett idáig érnem és most innen el nem vágyom..Ha létezik boldogság..akkor ez boldogság a hatványon :)